Az utolsó tigris

Az utolsó tigris a ketrecében elnyúlva feküdt, és a sűrű rácson át bámulta az állatkerti látogatókat, akik már nem tudtak meglepetést okozni neki. Voltak, akik mozgásra próbálták bírni, integettek vagy felmásztak a ketrecét a sétánytól elválasztó korlátra, vagy éppen száraz kiflivégekkel próbálták meg eltalálni, de hiába.
A kert gyakori látogatói -egyetemisták, kismamák - már meg sem álltak a kifutója előtt - hiszen úgysem csinált semmi érdekeset. Az új látogatók azonban általában megálltak előtte, komolyan elolvasták a tábláját, néhényan elkomorultak, amikor megtudták, hogy ő fajának utolsó példánya, aztán mentek tovább. Voltak, akiket tűzbe hozott az óriási ragadozó látványa, de hiába citálták a híres sorokat, a fáradt, fakó szőrű tigris nem tűnt „sárga lángnak” az „éjszaka erdejéből”, így hát ők is csalódottan távoztak, és érdekesebb állatok után néztek.

A tigrisnek viszont már semmi oka sem volt az élénkségre. Bár még csak néhány tavaszt látott, már jól ismerte kerecének minden zugát. Amikor ivaréretté vált, gondosan meg is jelölte területe határait, de hamarosan ráébredt ennek hiábavalóságára, hiszen nem volt a közelben egyetlen másik tigris sem, aki tiszteletben tarthatta volna e határokat. Már játszani sem volt kedve, szívből megutálta a tetőről lecsüngő nagy kereket, ami kölyökkorában mindig pofán csapta, amikor meglódította, és a csenevész fák között is minden zugot ismert már. A medencéje sem olyan volt, amilyet egy tigris kedvére valónak találna, hiszen tiszta kemény kő volt, amin elvástak a karmai , így hát eleinte nem is merészkedett bele az élettelen nagy betonkádban, csak amikor már szédelegni kezdett betonbarlangja forróságában.

Amikor már felnőtt, és mutatkoztak rajta búskomorságának első jelei, áttették egy nagyobb ketrecbe, ami olyan óriásinak tűnt, hogy eleinte mozdulni sem mert benne. Később azoban, amikor már felderítette,rájött, hogy ez a másik kerrec is éppen olyan unalmas, mint az előző, és felhagyott a rácsok melletti rohangálással is -amit pedig a látogatók nagyon élveztek- hiszen itt sem talált másik tigrist, és a ketrec is minden körbefutással kisebbnek tűnt. Újra csak hevert naphosszat az egyik sarokban, és süttette magát a bágyadt tavaszi napsütéssel. Így aztán az igazgató utasítására visszakarült a régi ketrecébe, átadva helyét egy csapat majomnak, akikre sokkal többen voltak kiváncsiak.
Ezután már látogatói sem nagyon akadtak. Az ápolók féltek tőle, amióta az egyikükkel -még kölyökkorában- megpróbált játszani, és elszakította a köpenyét. Így, ha tehették, csak behajították neki a reggeli és esti húsadagját, majd később eltakarítotték a maradékot, amíg ő a barlangjába zárva kuksolt. Néha öregebb, szemüveges, fehér köpenyes emberek jöttek hozzá, akik gondosan megmérték, megvizsgálták a fogait, vitaminokat rendeltek neki, és mintát vettek a sejtjeiből, majd elmentükben gondterhelten arról beszélgettek, hogyan lehetne új tigrist előállítani - anélkül, hogy egy pillantást vetettek volna rá.
A tigrisnek nem volt neve. Az emberek Simbának nevezték, valami régi rajzfilm után, de a tigris nem nézett rajzfilmeket. Az ő igazi nevét az anyja mondhatta volna el neki, de tőle elvették az anyját, mielőtt elég nagyra nőtt volna ahhoz, hogy az nevet adjon neki. Különben sem volt szüksége saját névre, hiszen az egyetlen volt a világon. Az anyját egy másik kontinensre szállították, hogy ott még időben pározhasson az utolsó ivarérett hím tigrissel, fiának testvért, és a remények szerint párt is biztosítva, de elkéstek, az odaérkezéskor a hím már elpusztult, és az idegen álatkertben hamarosan követte őt az anyja is.
Így lett a tigris név, anya, és pár nélkül az utolsó a világon.

Naphosszat csak feküdt a ketrec szalmával leszórt betonpadlóján, és álmok nélkül álmodott. Néha eszébe jutott az anyja, a melegség, amikor hozábújt, a doromboló hangok, amikor szoptatta, és érdes nyelve, amivel mindig gondosan megmosdatta. Ilyenkor a tigris mindig szomorúan ébredt, és reménytelenül, de egy kicsit mégis reménykedve még egyszer körbejárta a ketrecét, da hiába, sohasem talált másik tigrist.
Egy újabb tavasz egyik délutáján változott meg minden. A tigris ketrecével szemközti padra, amire olyan régóta nem ült le senki, leült egy lány.A tigris félig lehúnyt szemhéjai mögül is felfigyelt rá, annyira különbözött a töbi embertől. Fiatal volt, de már nem gyermek, a haja szőke, az arca komoly, figyelmes. A ruhája is más volt - nem terepszínű nadrágot vagy szoknyát , és háborús jelszavakat hirdető pólót viselt, mint a többi ember, hanem egy egyszerű, vörös ruhát, olyan színűt, amilyenek az emberek házetői voltak régen, amikor még látni lehetett őket.

A lány megörült a tigris figyelmének, és a mikor pillantásuk összekapcsolódott, megszólította:
- Te vagy az utolsó tigris? - kérdezte
A tigris úgy megörült annak, hogy valaki szólt hozzá, hogy sokáig megdöbbenni sem tudott a kérdésen, majd hosszan hallgatott, hiszen a kérdés ikább állításnak hangzott.
- Nem tudom. Talán. Az azt jelenti, hogy soha sem találok majd másik tigrist ? kérdezte végül, szomorúan.
- Miért nem keresed őket az álmaidban? - kérdezte a lány kedvesen.
- Nem tudok tigrisekről álmodni. Üresek az álmaim. mondta a tigris csüggedten, és lehajtotta a fejét.
És ekkor a lány megajándékozta egy álommal, amit a tigris egész éjszaka, egészen nyitásig, a következő találkozásukig ízlelgetett. Az álmában sok családnyi tigris rohant a magas fűben, a vörös nap alatt. Vadásztak, majd a zsákmányt megosztották a nőstényekkel, akik addig a kölykökre vigyáztak. Mert az álmában csillogó bundájú, izgató szagú nőstények is voltak, és nyivákoló kis kölykök, a holnap vadászai.

A tigris ezután minden reggel boldogan ébredt, és várta a lányt, aki minden nap eljött hozzá. Sokszor lerajzolta, máskor csak gyönyörködött benne, de mindig megajándékozta valamilyen álommal.
Álmaiban a tigris előtt kitárult egy új, vagy talán nagyonis régi világ, abból a korból, amikor az emberek és a tigrisek újai még nem keresztezték egymást, hiszen a tigrisek nem tekintették prédának az embereket, azok pedig messze elkerülték őket, vagy csendesen, rettegve imádták őket, barlangjaik kormos falai között.
A vadászat képe egyre tisztább lett, ahogyan a tigris megtanult vadászni álmában, és voltak éjszakák, amikor már egészen közel merészkedett a fiatal nőstények valamelyikéhez. Álmait hangok, ízek és szagok töltötték meg, ahogyan megismerte a helyet, ahol a tigrisek élnek.
Így aztán, egy koraőszi napon a ragyogó napsütésben végül összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte a lányt:
- Igazi az a világ, amiről álmodom?
A lány, szokása szerint visszakérdezett, és bár mosolygott, a tigris észrevette a hangjában megbújó szomorúságot, hiszen jól ismerték már egymást.
- Miért, az amire ébredsz, igazi ?
A tigris elgondolkodott.
- Nekem nem. Az embereknek... talán ők mindig is ilyen világra vágytak.
- Én is azt hiszem - mondta a lány. - Ezért száműzték az életükből a természetet. A víz, amit isznak, vegyszerektől terhes, az élelmük gyárakban készül. A tüzet már csak a mérnökeik ismerik. A földre betont és szemetett öntöttek, az eget elsötétítették.
A tigris nem értett mindent, de érezte, hogy a lány igazat mond. Mégis felkapta a fejét, amikor az megkérdezte:
-Akkor hát eljössz velem az álmaidba?
A tigris izgatottan forditotta oldalra a fejét.
-Tényleg ott lesz a többi tigris?
-Mind ott van már. felelte a lány.
És a tigris boldog volt.

A tigris aznap éjszaka tűnt el nyomtalanul a ketrecéből. és soha többé nem került meg. Az újságok egy ideig sokat írtak rejtélyes eltűnéséről az állatkertből , és egyben a Földről is, de aztán hamarosan akadtak fontosabb, háborús hírek is. A tudósok megpróbáltak tigrist készíteni, de túl bonyolult és időigényes munka volt, ezért idővel visszatértek a birkanemesítésre. Az emberek pedig tudomásul veték, hogy a dodó, a koala, a panda és a farkas után a tigrisek is örökre eltűntek.
A lányt pedig nem kereste senki.